De mi is történt tulajdonképpen? 2012. január 10-én, reggel 10.30-kor elindultam Ferihegyre. Épp esni kezdett a hó. Vonattal utaztam az 1-es Terminálig, onnan pedig taxival a 2-re. Rettenetesen féltem, majdhogy pánik uralkodott el rajtam a reptéren. Utaztam már egyedül, de Európát még soha nem hagytam el. Spanyolul maximum annyit tudtam, hogy „Tekerd a csípőd kislány!” Hasznos ugyan valamire ez a felszólítás, de nem nekem és nem akkor, ha útbaigazítást akarok kérni, vagy egy pohár vizet. Londonban öt órát vártam az átszállásra, Brazíliában, Sao Pauloban a négy és fél helyett tízet. Éjszaka, az Atlanti-óceánt átszelve a mellettem ülő férfi az ölembe öntött egy pohár bort. Hajnalban elfelejtettem bevenni a gyógyszerem, ezért közvetlenül reggeli után mindent kihánytam. Brazíliába érve kiderült, hogy a járatunk egy órával később indul. Aztán a csúsztatott indulási időpont után fél órával hírt kaptunk, hogy a járat még négy órát csúszik, mert az argentinok módosították a leszállás helyszínét. Az eredetileg Jorge Newberryre tervezett reptér helyett, ami csupán 40 percnyi buszozásra van a belvárostól, a nemzetközi Ezeiza állomáson kellett landolnunk. Az Ezeiza másfél órányi távolságra van a belvárostól. Busszal 30-40 dollárba kerül bejutni a microcenterbe, míg az eredeti végállomásról 1,20 peso az utazás költsége. Azaz kb. 70 Forint. Szerencsére ingyenes buszjáratot biztosított nekünk a légitársaság  Jorge Newberry repterére, így anyagi kárunk nem lett, viszont 7 órával később értünk célba. Akkor még nem tudtam, de a jelenséget egy szóval jellemezni lehet: Argentína.

Később kiderült, hogy az argentin államra, cégekre, szervezetekre, emberekre eléggé jellemző, hogy egyik pillanatról a másikra megváltoztatják a tervüket és vagy szólnak róla, vagy egyszer csak úgyis kiderül.

Szóval Sao Paulo repterén 10 órás kényszerpihenőm alatt kedves fiatal utastársaim csupa hasznos kifejezésekre tanítottak meg. Mind kizárólagosan a bűnös és erkölcstelen éjszakai élettel kapcsolatosak. A reggelim kikívánkozott belőlem hajnalban, a reptéren pedig nem árultak szendvicset, vagy főtt ételt laktóz és gluténbajosok számára, így chipsen kívül semmi mást nem tudtam enni aznap. Este 9 óra körül, büdösen, mocskosan, borfoltosan, kialvatlanul és egy zacskó burgonyaszirmon tengődve érkeztem meg Buenos Airesbe. A négy óra időeltolódást leszámítva közel 30 órát utaztam. Még a reptéren összeálltam egy kedves francia párral és közösen béreltünk taxit a belvárosba. Onnan nekem még jó 25 tömbnyit kellett utaznom a szállásomra. Az volt a terv, hogy ők fizetik a saját útjukat, én pedig tovább megyek ugyanazzal a sofőrrel. Az alaphiedelem az, hogy minden turista veszettül gazdag és ezt a vélt helyzetet Dél-Amerikában a legtöbb esetben ki is próbálják aknázni. Ennél fogva mikor a francia pár kiszállt az autóból, a sofőr azonnal rájuk tapadt és agresszív módon magyarázni kezdett, miért is kellene kifizetnünk a szolgáltatás négy-ötszörösét. Azt akarta, hogy minden egyes bőröndért külön megfizessük a viteldíjat. Vagyis bőröndönként plusz 40 pesot kért. A francia pár természetesen nem esett a fejére, már évek óta minden télen Argentínában töltenek pár hónapot, rögtön tudták, mi a dörgés és már rögzítették is kis jegyzetfüzetükbe a jármű rendszámát. Engem pedig sürgettek, hogy minél előbb szálljak ki az autóból és megfenyegették a sofőrt, hogy mennek a rendszámmal a rendőrségre, ha nem adja nekünk vissza a csomagtartóban lévő ingóságainkat. A taxis látta, hogy nem ér vesződni a talpraesett turistákkal és viszonylag gyorsan tovább is állt. A francia pár keresett nekem egy másik autót majd óriási öleléssel és mosollyal továbbengedtek. Hamar jött az első lecke és jókor. Újdonsült taximban a térképet magam előtt tartva mutattam meg a sofőrnek, hogy hova kell megérkeznünk, és végig követtem az útvonalat. Ezzel a módszerrel nem tudott nagyon becsapni, azonnal rájöttem volna, ha jelentékenyen hosszabb utat tesz meg a szükségesnél, csak hogy növelje a kilométerek számát. Nem is történt semmi baj. Ezért kapott borravalót. Később felfedeztem, hogy a helybéliek is adnak pénzt a parkolókban henyélő csöveseknek, csak mert azok nem lopják el az autót.

Bár rengeteg fényképet láttam a lakásról, megérkezésemkor mégis meglepődtem. A téglalap alakú stúdió két hosszabb oldala téglafal, a két rövidebb oldal pedig széttolható üvegablak. Nem szégyenlősöknek való otthon. A tetőn, a 11. emeleten pedig egy kis úszómedence várt rám. Az új építésű lakásoknál jellemző, hogy medencét alakítanak ki a tetőn. Bár a város egy folyótorkolatra épült, a víz annyira mocskos, hogy lehetetlen benne fürdeni, 40-50 kilométert kell utazni a legközelebbi természetes strandhoz. Nyáron a meleg már-már elviselhetetlen a belvárosban, ezért a tetőn lévő exkluzív medence óriási enyhülést jelent egy-egy átdolgozott hét után. Jellemzően 9-10 órakor kezdődik az irodai idő és este 18-19 óráig tart. Szerencsés esetben 30 perc alatt a módosabbak hazaérnek a munkahelyükről. Aki szegényebb, az viszont nem tud lakást bérelni vagy vásárolni a belvárosban, így előfordul, hogy 1, 5-2 órát is utaznia kell, míg hazaér. Ugyanazon a városon belül. Az ebédidő általában egy óra.

Jelentős eltérés tehát az európai munkaidőhöz viszonyítva nincs, maximum annyi, hogy egy órával később kezdenek. Ez azt jelenti, hogy egy órával később is ér véget a napjuk a Buenos Airesben élőknek.

Az első hét az ismerkedés jegyében telt. A várossal ismerkedtem. Megnéztem a turistalátványosságokat. Na, nem sokat, minden napra jutott egy-kettő. Az első napot sorban állással indítottam. A tömegközlekedésért kétféleképp lehet fizetni. Az egyik mód, hogy az ember bemondja a buszon, hova megy és bedobja a busz elején lévő jegyautomatába az érméket. A menetdíj 1,20 peso a belvárosban. A belváros azt jelenti, hogy bő egy órát utazik az ember és még mindig nem ért a végére. Én távolabb nem merészkedtem busszal, ezért fogalmam sincs, hogy a külvárosi kerületekbe utazóknak mennyit kell fizetni. A buszhálózat roppant sűrű, ezért egy busszal, nulla átszállással bárhonnan el lehet jutni bárhová a gigantikus méretű belvárosban. De legfeljebb egy átszállással gyakorlatilag bárhová el lehet jutni. Mivel az automata kizárólag érmével működik, ezért sok-sok fémpénzt kell magával hordoznia mindig az embernek, és ha nincs érme, akkor utazás sincs. Este tizenegy órakor, vagy hajnali egy-kettőkor pedig nem éppen a „fantasztikus dolgok történtek még velem” kategóriába tartozik hazasétálni a 40 blokknyira (4 km) lévő tánciskolából. Úgyhogy szükség volt egy másik megoldásra a tömegközlekedéshez. Ami kényelmes és biztonságos. Ez pedig a SUBE. Egy műanyag kártya, amihez pénzösszeget lehet rendelni. Össze van csatolva egy hivatalos okmánnyal. Útlevéllel, vagy személyi igazolvánnyal. Tehát személyre szabott. Egyszeri feltöltés után csak odatartom egy elektronikus készülékhez közvetlenül a sofőrülés mellett és a vezető egy gombnyomással levonja róla a menetdíj összegét.

Megrökönyödtem, amikor ilyen szintű technikai fejlettség mellett egy pasas felpattant a buszra, előkapott néhány műanyag vackot egy nájlonszatyorból és konkrétan lenyomott egy top-shop live-ot. „Műanyag akasztót! Műanyag akasztót vegyenek! Kettőt egy áráért! Hihetetlenül jó vásár! El sem tudja még képzelni, mekkora szüksége van erre az akasztóra, de nézze csak meg! Nem is tud nélküle élni! Egyszerűen csak fogja és rányomja az üvegre, és ez a kis tappancs oda ragad, le sem esik! Akármennyire zötyögős is az út, akármilyen hosszú ideig utazik, az akasztó ott marad! Az üvegre rá tudja tapasztani, vagy a fém fogantyúra, az anyag nem számít! Csak ráakasztja a hátizsákját, retiküljét és kényelmesen utazik! A műanyag akasztó nélkül nincs is élet! Vegyen műanyag akasztót a buszra, hogy kényelmesen utazzon! Kettőt egy áráért, kettő csak 5 peso!”

Számomra a legviccesebb az volt, hogy meg is veszik! Fényképet sajnos nem tudtam készíteni, mert félek elővenni a buszon, közterületen a telefonomat. A mobilomba pedig bele van építve a fényképező. A Buenos Airesiek életéhez hozzá tartozik a rettegés és a bizalmatlanság. Állandóan rémhíreket mesélnek arról, hogy kit, mikor és milyen módon fosztottak ki, raboltak meg. A napokban fényes nappal, a város egyik legfrekventáltabb részén szúrtak le egy turistát, hogy megkaparintsák a kameráját. Ez nagy közfelháborodást keltett, mert az eset azért nem jellemző Argentínára. Viszont rengeteg a zsebtolvajlás és bizony kést is szoríthatnak a gyanútlan vendég nyakához. A helybéliek nem is nagyon mutogatják az értékeiket. Ezt a hirdetést találtam a neten: „Régi, agyonhasznált, ütött-kopott mobilt vásárolnék!” Megszokott látvány, hogy szakadt zsebű, ülepű nadrágokban járnak az emberek, ezeréves, elrongyolódott pólókat vesznek fel. A legtöbb autó karosszériája valahol behorpadt, az ablaküveg betört, minden kopott, régi, koszos és elhasznált, szétnyűtt, gagyi. Az emberek a buszon bősz anyatigris módján szorongatják mellkasukhoz táskáikat, mert bármelyik pillanatban felpattanhat valaki, aki csomagokkal megrakottan távozik a hátsó ajtón és ezen a helyen az emberek mégis megvesznek egy plasztik ketyerét, amit az ablakra, a jármű mennyezetére tudnak tapasztani csomagjaik tárolása céljából, és amiről a lehető legkönnyebben el lehet tulajdonítani a rá helyezett dolgokat. Elektronikus menetjegy, fejetlenség és top-shop live a buszon! Ez Argentína.

No de elég az elkalandozásból! Épp ott járunk a történetben, hogy sorban állok az utcán, és megpróbálok spanyol nyelvtudás nélkül kitölteni egy formanyomtatványt. A kártyához ugyanis hozzácsatolják a személyazonosságom. Így az állam tudni fogja, hogy turista vagyok. Ez nekem azért rossz, mert hamarosan életbe lép az a rendelet, ami szerint a menetjegy árát a jövedelem alapján határozzák meg. Aki szegény, annak az állam nagy részben finanszírozza az utazását. Aki sokat keres, az ugyanazért a jegyért többet fizet.  Hogy mennyivel többet, az a jövedelmétől függ. Mint már említettem az alap hozzáállás itt az, hogy minden turista gazdag, így ők a top kategóriába tartoznak. Ami azt jelenti, hogy a tömegközlekedésre hamarosan a gatyám is rámegy, holott épp az utolsó tartalékaimat élem fel. Sebaj, majd lesz valahogy! Mindig van!

Borzasztóan fáradt voltam. Egy éjszaka alatt nem lehet kipihenni egy 30 órás utat, ráadásul az időeltolódás is rányomta bélyegét a közérzetemre. Csak olyan random módon, megérzés után sétálgattam a microcenterben (belváros belvárosa), amikor egy fitnesz stúdió botlott meg a lábamban. Nincs mit tenni, bemegyek – gondoltam magamban. Nulla spanyol tudással megérdeklődtem az órákat spanyolul. Megjelent egy magas férfi, kiderült, hogy beszél egy kicsit angolul és német származású lévén németül is. Megörültem és azon nyomban elújságoltam, hogy Zumba oktató vagyok, látom, még nincs ilyen óratípusuk, mit szólnának hozzá, ha lenne? Belement. Következő hét kedd és csütörtökjére le is egyeztettünk egy 12.30-as kezdésű órát. Röpködni tudtam volna a boldogságtól. Ahogy kiléptem a fitnesz stúdióból, hívtam édesanyámat, hogy elújságoljam neki a nagy hírt! Megérkezésemet követő napon már találtam is munkát! Az élet maga a tökély! Azt vizionáltam, hogy következő héten tömegek nyomulnak be a terembe és meg se fogunk tudni mozdulni. Egy hétig felhők között repkedtem. Talán hiba volt. Talán örülnöm kéne, hogy egy hétig boldog álvalósággal ámíthattam magam. Nem tudom, melyik opció a szituáció helyes megítélése. Minden esetre a következő hét keddjén már jóval az órakezdés előtt megjelentem, megszemléltem a termet, leellenőriztem, hogy a nagy gonddal összeválogatott zenegyűjteményemet a CD lejátszó olvasni tudja-e? Már az meglepő volt, hogy más termet adtak nekem, mint amiben megegyeztünk. A 12.30-as időpontban egy szabad termük volt, és ez nem egyezett meg azzal, ahova órát tartani küldtek. –Biztos átszerveztek valamit! - gondoltam magamban.

Az mindenesetre jó jelnek számított, hogy a stúdióban mindenüvé kiplakátolták az új óratípust, kezdési időpontokkal. Vártam 5 percet, vártam 10 percet de senki sem jelent meg. Ekkor a csalódás gonosz ördöge kezdte el fojtogatni a torkom. Bíztattam magam, hogy nem az én hibám, hiszen csak akkor tudok bizonyítani, ha van kinek órát tartanom, az viszont a stúdió feladata, hogy informálja vendégeit az új edzésről.

Már épp feladni készültem a harcot, mikor 15 perc késéssel egy lány loholt be piros arccal a terembe. Volt nagy öröm és boldogság! Kiderült, hogy a hölgyemény nem a terem vendége, hanem egy weboldalon látta a hirdetésem– még pedig a Couchsurferek online közösségének hirdetőfalán. Vehemensen neki is fogtam a melegítésnek az észt lánnyal. A terem előtt, az üvegajtón túl már gyülekeztek, de nem tulajdonítottam nagyobb figyelmet a jelenségnek, hiszen az óra 12.30-tól 13.30-ig tart.

Épp a negyedik dalocskára táncoltunk, amikor egy hosszú hajú nőszemély mérgesen ránk rontott: épp itt az ideje, hogy elhagyjuk a termet, kezdődik ugyanis az órája! Minden kedden és csütörtökön 13.00 órától Salsát tart. Ki is volt írva a bejárati ajtón elhelyezett órarendre, nem vitatkoztam. Fogtam a cókmókom és egyetlen kliensemmel együtt búslakodva, és értetlenül ballagtunk le a recepcióra, hogy utána járjunk, mi történt? Két szóval le lehet írni: Buenos Aires. Jó levegő.

A Jó Levegő városa folyamatosan lüktet, zsibong, szüntelenül alakul, történik. Buenos Aires nem áll meg. A jelen, a múlt és a jövő egy kibogozhatatlan csomót alkot, ez a három dolog nem különül el, egybefolyik. Bizonyosság nélkül üget a bizonyosság felé, amit mikor már majdnem elér, délibábként szertefoszlik és helyette valami újabb valóságábránd alakul viharos erővel. A jó levegő városa olykor, erősebb esőzések után nem bűzlik annyira. La Bocában a folyó nagyon csúnya szagokat tud terjeszteni. Koraeste pedig a szerteszét-dobált szemét és rothadó ételmaradványok hatnak mélyen a szaglószervekre. Napközben, és miután a szemetet eltakarítják egyébiránt valóban kellemes tud lenni a levegő.

Nele, az észt lány és én álltunk a recepción és csalódottan érdeklődtük meg, kaphatunk-e másik termet, hogy befejezzük az órát. A tulajdonos azt válaszolta, hogy nincs más terem, délben kellett volna elkezdenem az órát. Azt éreztem, megütöm. Kedvesen felhívtam a figyelmét az általuk elhelyezett plakátokra, amiken 12.30-as kezdési időpont állt és megkérdeztem, hogy akkor mégis hogy gondolta, hogy 12.00-kor kezdek, ha engem is beleértve, mindenkit félreinformált? A válasz nemtörődöm és kurta volt: „a következő alkalommal délben kezdj!” Mikor megjegyeztem, hogy rendben van, épp ráérek minden kedden és csütörtökön fél órával később kezdeni, mert elnézték a termek szabad kapacitását, de a plakátokon szereplő téves adatokkal is kezdeni kellene valamit, a tulaj lazán hátat fordított és egy mentális vállrándítással faképnél hagyott. Ez volt a második alkalom, amikor azt éreztem, megütöm. Nelevel elindultunk Puerto Maderora, ingyenes jóga órára. Egy amerikai srác néhány napot a városban töltött és szerette volna frissen végzett jóga oktatói tudását használni. Ingyenes órát hirdetett meg a Couchsurfingen. Útközben újonnan szerzett barátném elmondta nekem, hogy ne lepődjek meg, ha efféle előre láthatatlan dolgok történnek. Jó pár tangó órán túl volt már és felhívta a figyelmem, hogy rengeteg helyen nem fogok árcédulákkal találkozni. Ennek az oka az, hogy a turista veszettül gazdag és úgy lehet nyúzni, ahogy még nem szégyellik. Egyik héten 25 peso az óra, a következő héten pedig akár 35-40 is lehet, csak mert kék a szemem és nem beszélni jól spanyol. Reklamálhatok, hogy egy héttel korábban ugyanarra az órára 10 pesoval olcsóbban engedtek be, de kb. olyan választ kapok, mint amit a fitnesz stúdió tulajdonosától is kaptam másodízben. Vállrándítás, és ha nem tetszik, amit kapok, akkor fel is út, le is út, mehetek, amerre akarok, csak nem épp a táncórára. Igazságos vagy nem, a rendszer így működik. Elfogadom és megpróbálom kihasználni a hibáit ott, ahol lehetséges, vagy feleslegesen idegeskedem a változtathatatlan miatt.

 Előfordul, hogy ingyen utazom csak azért, mert kedvesen mosolygok, vagy mert a jegyárus lusta dolgozni és inkább grátisz beenged a metróba, színházba. Apropó! Színházról jut eszembe. Hetekkel később a barátom kinézett egy cirkuszi előadást. A város Nyári Fesztivál keretében ingyenes programokat biztosít. Jól átlátható weboldal és számos nyomtatott prospektus tájékoztat a programokról. Pár ismerőssel találkozót beszéltünk meg a helyszínen. Oda érkezve meglepődtünk, még a szemöldökünket is felhúztuk. Shakespeare fesztivált találtunk, cirkuszról azonban szó sem volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kezdődött cirkusz! Több fedett pavilon és sátor állt egymás mellett a parkban, a legnagyobbat kinéztük magunknak, jókora darab férfi álldogált előtte, gondoltuk, hátha fel tud minket homályosítani arról, hol találjuk áhított programunkat.

-         Az ma elmarad. Most Shakespeare fesztivál van és a Machbet megy odabent, de már nem engedhetek be senkit, mert teltház van! – újságolja a biztonsági őr. Albertom nem hagyja annyiban a dolgot, tudós ember lévén érteni akarja a képletet. – De a tájékoztató füzetben az áll, hogy ma itt cirkusz van, sőt, az esemény honlapját is leellenőriztem, mielőtt ide jöttünk és ott is cirkusz szerepelt. Machbetről szó se volt!

 Egészen biztos vagyok benne, kedves olvasóm, hogy szimpatikus ajtónállónk válaszát kitalálod magadtól is! Tucatszám küldték el a pici gyerekekkel érkező szülőket, akik a cirkuszi látványosságokra voltak kíváncsiak. És akiknek természetesen szintúgy nem volt és nem is lehetett fogalma arról, hogy a programokat megcserélték. Ha a válasz minősége nem is, valami más azonban mégis megváltozott. Az én hozzáállásom. Én is megrándítottam a vállam és azt mondtam magamban: Buenos Aires. Mosolyogva kérdeztem páromat: akkor most hova tovább? Mint már mondtam a város soha nem áll meg, mindig alakul, mindig fejlődik és mindig van valamilyen lehetőség, program, ahova menni lehet. Csekély a lehetőség az unatkozásra. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.