- Gyere, bemegyünk a kedvenc gyorséttermembe, mert itt dolgoznak a barátaim, bemutatlak nekik téged! – mondja a drága édes kis lakótársam. –Nézd, a felszolgáló fiúk mind melegek, ebben az étkezdében minden alkalmazott meleg. Mert a főnök meleg.   – De hát ez diszkrimináció! – hüledezek naivan. – De a főnök így meg tudja dugni az alkalmazottjait. Ezek mind a főnök kurvái. Egyébként mindegyik srácnak van barátja. – Jesszus, ezért Európában a pasas nagy valószínűséggel börtönben csücsülne! – De hát a fiúk elégedettek! A főnök egy kurva gazdag negyvenes fószer. Óriási bulikat szervez, meghívja az alkalmazottjait a bulikba. Ingyen pia, kaja, ajándékok! Egyébként a palit alig látni itt. Thaiföldön él már két éve. Gyerekeket vesz. Pedofil. Na, gyere, menjünk! Épp ebédidő van, most nagyon elfoglaltak, nem fogunk tudni beszélgetni a barátaimmal.

Wellcome in Buenos Aires! A szélsőségek városában. Persze a történet, amit elmeséltem nem mindennapi. Az argentinok nem pedofilok, homoszexuálisak vagy perverzek. Vagyis, ez utóbbiban nem vagyok biztos… Na jó, ezt csak viccnek szántam. Minden esetre másképp állnak hozzá a szexuális dolgokhoz, mint mi Európában. De ezen a téren nem vagyok szakértő, még nyomoznom kell a témában. Az biztos azonban, hogy amikor a strandon öltöztem át és a törölköző alatt átcseréltem a bikinit bugyira, akkor a minket vendégül látó fiatalember először zavarba jött, majd elég csúnyán nézett rám és megjegyezte, hogy az argentin lányok ilyet nem csinálnak. A bugyijukat nem mutogatják meg akárkinek, csakis a kedvesüknek. Ezen nagyot csodálkoztam, mert elég sok olyan nőt látni az utcákon, akinek a miniszoknyából konkrétan kifityeg a feneke. De jó, ha illetlen strandon törölköző alatt átöltözni, hát fogadjuk el tényként, ha már egy argentin mondja.

Belevágtam azonnal a közepébe. Irodalmi fogalmakkal élve az in medias res alattomos módszerével próbáltam megcsípni a figyelmeteket. Pedig a bevezetésbe belesűrítettem mindazt a képtelen lelkiállapotot, amit itt két hét alatt megtapasztaltam.

Soha nem jártam még Európán kívül. Október eleje táján döntöttem el, hogy januárban utazni fogok. Amikor hazajöttem Hollandiából, két évvel ezelőtt, akkor nyitottam egy takarékszámlát és elkezdtem rakosgatni a pénzem apránként, hogy egyszer majd elutazom Dél-Amerikába. Milyen Zumba oktató az, aki nem tud semmit a latin amerikai kultúráról?! Lehet nagyon jó, természetesen. De én szerettem volna testközelből megízlelni milyen latínónak lenni.

Persze olyan bátor nem voltam, hiszen akkor egyből Kolumbiába, vagy Costa Ricára mentem volna (mindenki azt hiszi, hogy a salsa kubából származik, pedig nem!) Szóval jó kislány módjára kerestem egy helyet, ami az európai és latin amerikai kultúra melanzsa. Argentína. A lakosság bő 90 százaléka európai bevándorlók leszármazottja, leginkább olasz és spanyol. Persze manapság rengeteg a bevándorló a környező dél-amerikai országokból.  Most kicsit csúnyát fogok írni, de Paraguayból, Bolíviából tömegesen vándorolnak be, hogy kétkezi munkát végezzenek. Körülbelül olyan itt ezeknek a vendégmunkásoknak a megítélése, mint Angliában a magyar és cseh munkásoké. Buta de szorgalmas, kétkezi munkára tökéletesen megfelel, és a végletekig lehet terhelni, mert bármilyen mocskos melót elvállal, hogy az otthon maradottakat segíteni tudja és a gyerekeinek valamiféle jövőt tudjon biztosítani.

Buenos Airesben a nyomor és a gazdagság rémesen szélsőséges mintáit leltem fel.

Puerto Madero a város elitnegyede. Mesterségesen építették. 1882-ben írt ki pályázatot a város első ízben egy modern kikötő felépítésére, ugyanis egészen idáig a sekély vizű folyótorkolat miatt a hajók csak messze a várostól tudtak kikötni, és az utasokat és a szállítmányt kompokkal vontatták be Buenos Aires városába. A pályázatot Eduardo Madero nyerte meg, ám az általa felépített kikötő hamarosan elavulttá vált. A negyed pedig hanyatlásnak indult, míg nem az 1990-es években a kormány és a Puerto Madero Hajózási Társaság el nem kezdték fejleszteni a területet. A kerületben luxushotelek és felhőkarcolók épültek. Itt lakik az ország krémje. Míg a belvárosban 70-80 ezer amerikai dollár egy közepes méretű lakás, addig ugyanaz a felosztású lakhely Puerto Maderon 200 ezer dollárba kerül. 

 Akkor most essen néhány szó a város elitnegyedének határában fekvő nyomornegyedekről (slum). Látta valaki a Slumdog millionaire című filmet? Körülbelül arra kell számítani. Félig felépült lakások. Tizenöt emeletes félkész épületek az autópálya mentén. A tizenegyedik emelet tetejére még felhúztak 3-4 fából készült ajtó nélküli tákolmányt és a WC ülőkéről egyenesen ki lehet kukucskálni a tíz emelet magasságban végigvonuló autópályára. Illetve a panoráma hatalmas, hiszen a WC-nek nincsen ajtaja. Mindenütt szemét, és a levegőt átjárja az áporodott romlott étel és száradó kutyaszar szaga.  

Ez volt az első dolgok egyike, amit óriási különbségként éltem meg Budapest és Buenos Aires között. Már mint nem a kutyaszarra gondolok, abból van bőven otthon is az utcákon. Hanem itt egy háztartásban 4-5 kutya sem ritka és az utcák tele vannak kóbor kutyákkal. Ezeket az ebeket a közösség eteti. Az állatok jól vannak tartva, nem láttam egy éhező jószágot sem. Legrosszabb esetben kikapirgálnak valamit a szemétből.

A másik meglepő dolog az, hogy egy egész kis iparág épült a szemét szeparációjára. Na nem a sárga kuka a papíroknak és kék az üvegeknek értelemben!

Az utcákon hatalmas vas konténerek állnak. Ezekbe hordják le a lakásokban felhalmozódott szelektálatlan hulladékot és a környező élelmiszer és vegyes boltok is ezekbe helyezik a szemetet és a megromlott árukat. A nap nyugtával pedig jön a szemétkommandó. Négy kereken guruló kis talicskájukra hatalmas vászonszatyrokat erősítenek, amikbe kiválogatják a számukra értékes portékát. Ez a karton és üveg, valamint fém hulladék. A dolog úgy néz ki, hogy a szemétkommandó tagjai, férfiak nők vegyesen fogják a konténert és kigórják belőle a szemetet. Az utcára. A kartonnal egyébiránt nincs nagy problémájuk, mert azt az üzletek dolgozói gondosan a konténerek mellé helyezik, az utcára, ám a fém és üveg hulladékért kemény kutató-túró munkára van szükség. A rothadó élelmiszer is az utcára kerül, szerteszét-dobálás formájában. Így jutnak élelemhez azok az utcakutyák, akiket nem lát el a szomszédság. A nap nyáron (december – február) este nyolc óra környékén nyugszik. Ekkor még laza 28-30 fok van a városban és az este 18.00-19.00-ig dolgozó tömeg ekkor indul haza.

(A kép egy benzinállomáson készült. A női WC zárva van, mert olyan gusztustalan, hogy argentin nő oda be nem teszi a lábát. Csak az ostoba turista, mint én :D )

Egy kicsit a közlekedésről, hogy teljes legyen a kép. Egyébként imádni valóan bájos, ahogy ez a sok-sok egyenként iszonytató impulzus egy barátságos és otthonos atmoszférát kölcsönöz a városnak. Az egész lüktet az élettől. A levegő folyamatosan vibrál és a szív ritmusára lüktet a hely. Szeretem.

Szóval a város népessége bő 3 millió fő, de a külvárosi lakosokat is beleszámlálva mintegy 13 millió főt kell szállítania a fővárosnak. Korábban a metró és busz társaságok egyaránt a kormány tulajdonában voltak. A kormány a tömegközlekedés árát mesterségesen alacsonyan, piaci ár alatt tartja, hogy mindenki számára elérhető legyen. Ez az ár 1,20 peso vonalanként menetdíjat jelentett. (1 peso – 55 Ft). Nemrég azonban a főváros átvette a metró üzemeltetését az államtól. Az állam pedig csökkentette a metró menetdíj támogatásának mértékét. Így a közel múltban egyik napról a másikra a földalatti közlekedés ára megduplázódott. Ennek köszönhetően a buszok forgalma megnőtt. A buszrendszer nem csak a fővárosban, hanem az egész országban remekül kiépített. A közlekedés olcsó és roppant mennyiségű járat indul város és országszerte mindenfelé. Az utcákat valósággal behálózzák a buszvonalak. Van úgy, hogy egymás után öt különböző célállomású járat követi egymást. Ezért óriási sorok alakulnak ki az utcák mentén elhelyezkedő roppant szűk járdákon. Az emberek libasorban követik egymást és ha nem lépnek le a járdáról, az autók közé, vehemensen integetni a sofőrnek, hogy felszállási szándékukat „jelezzék” akkor bizony a vezető nem vesz fáradtságot, hogy megálljon. Hajt tovább a célállomás felé. Jó néhány járat otthagyott, mire megtanultam, hogy nem szégyellősködöm, hanem kézzel-lábbal kapálózom, akárhányszor meglátom a nekem megfelelő járatot. Ki az utcára! Kezeket fel! Las manos arriba!!!!!

Az is fura volt, hogy amikor megkérdeztem, mennyi idő eljutni ide-oda, azt a választ kaptam, hogy kb. 10 blokk. A távolságot blokkokban határozzák meg, hát ez meg mi a manó? Mi az a blokk? Eszik-e vagy isszák? Maris néni főzi, vagy a piacon lehet blokkokat kapni? Számukra pedig az volt érthetetlen, hogy az európai percben határoz meg hosszmértéket. Azt mondja az egyik itteni kalauzolóm: „ Mi van veletek európaiakkal, hogy állandóan ezzel az öt-tíz perc sétával jöttük? És mi van, ha közben beugrom valahova kávézni?!” Na, hát itt az első mentalitásbeli bökkenő! Egy európai, ha a MALBA múzeumot keresi, akkor eszébe se jut, hogy menet közben betérjen valahova egy kávéra, sütire, cseverésszen az eladóval arról, hogy már megint milyen kutya meleg van! Az európai turista rákoncentrál a célállomásra és azt fókuszban tartva meg sem áll, még csak szemét is alig emeli fel a térképről, amíg rá nem talál az óhajtott helyre. Ez az ittenieknél olybá tűnik, másképp működik. Az utcák felépítése tehát nagyrészt szabályos négyzetrácsos hálózatot követ. A vízszintesen elhelyezkedő párhuzamos utcákat, függőlegesen elhelyezkedő párhuzamos utcák keresztezik. Olyan az egész város, mint egy négyzetrácsos füzet lapja. A vonalak egymástól 100 méter távolságra helyezkednek el. Se több, se kevesebb. Így egy blokknyi távolság pontosan 100 métert jelent. Ha azt mondják: 10 blokkra innen, az egy kilométert jelent. Az utcák számozása a kikötőtől kezdődik, és a szárazföld belseje felé haladva növekszik. Ha azt látod a térképen: Av. Cordoba 3600, akkor a cím 3600 méterre van a partvonaltól. Ez még a belváros, illetve a belváros belvárosa: a microcenter. A térképen édes kis négyzeteket látni. Azt gondolja az ember, hogy ezt a cuki kis 8 kockás távolságot 5 perc alatt lesétálom, aztán onnan átmegyek a másik kis 8 kockás egységnyi távolságra fekvő turistalátványossághoz és fél óra alatt meg is vagyok, mert itt a térképen olyan cuki kis szabályos és édesen pici minden. Ez 1600 méternyi séta 32 fokos melegben, aminek a páratartalom miatt a hőérzete 40 fok. Nem öt perc.

Itt kellett rádöbbennem, hogy ez idáig nem voltam tisztában a távolság fogalmával, jobban mondva, hogy a távolság fogalma bennem visszavonhatatlanul és véglegesen átdefiniálódott.

Arról, hogy mennyi minden történt velem ebben a lüktető városban két hét alatt, a következő bejegyzésemben írok. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.