Megtartottam az első olyan Zumba órát Argentínában, amiért fizetést kaptam. Nevetségesen alacsony összeget, de pénzt kaptam érte! És végre sokan voltak.

A 13-14 fő itt már magas létszám. Este 7-kor. Az oktató (férfi és szép testű) valamiért nem tudott eljönni és én ugrottam be helyettesíteni. Nem azért fontos, hogy férfi az oktató szép testtel, mert nekem az tetszik, hanem azért, mert egy alapjaiban nőknek szóló órát könnyebb eladni egy vizuális élvezeteket nyújtó hím egyeddel. A piac a világon mindenütt így működik. Az eredeti óra Ritmo Latino lett volna.

Na mostan azt tudni kő, hogy a lakosság óriási százalékban európai (spanyol és főképp olasz) hódítók leszármazottja, viszont átkozottul sok a latin amerikai bevándorló. Rengeteg brazil chilei, perui, paraguayi, columbiai, stb. dolgozik az országban. És a keverékek aránya egyre csak nő. Ami az én szempontomból azt jelenti, hogy egy olyan összetételű asszonyságcsoportnak kellett Zumba órát tartanom, ahol a salsa és egyéb latin ritmusok benne lüktetnek az órán résztvevők ereinek többségében. Az enyémben ugye nem, mert hogy vérbeli közép-kelet európai lányka vagyok csárdás vérmérséklettel.

Szóval az első salsa és axe koreó után nagyjából vért pisáltam. A lányok csintalan gyerekek módjára kóstolgatták a tűrőképességem és tesztelgették a határaimat. Meg kellett mutatni, ki a vezérnőstény, különben gyalázatban fuldokolva elhasaltam volna a kopott táncparketten.

Megpróbáltak mindent az ellenfeleim, méltó támadóim voltak. Az egyik a helyes ütemet lépte, mert én ugye nem vagyok született axé táncos, a másik követelte, hogy akkor most álljunk meg és mutogassam meg szépen, lassan a lépéseket. Szegényes spanyollal elmagyaráztam, hogy ennek az órának a koncepciója kicsit más, mint amit megszoktak és, hogy én nem fogok lassan mutogatni minden koreó után, mert hogy mégiscsak zsírégető zónában kellene tartani a pulzust. A következő ellenfontról érkező fejcsóválás után azt éreztem, hogy be kell vetnem a medzsik fegyvert. Kíméletlen mozdulattal rántottam elő  playlistemről Fenyő Mikit. A Hotel Menthol megmentette a fenekemet! A rocky telibe talált. Argentína egy olyan ország, ahol az indián őslakókat kiirtották, és ahol szívszorító nosztalgiával fordulnak Európa felé. Minden, ami európai vonatkozású, az szentimentális, abszolút irodalmi értelemben.A csodás és szívet tépően fájdalmas múltba vágyódást fejezi ki, egy idilli és visszahozhatatlan múltbéli aranykor állapotát képzelik el, valahányszor a pókhálós Európára gondolnak. Fogalmuk sincs, miféle értékeket próbálnak kiírtani a köztudatból. Minden esetre a Hungária megtette a kellő hatást. Lehet, hogy a salsa minden második kliensemnek benne lüktetett a vérében, de a rocky határozottan nem. A Hotel Menthol sírva vígad a magyar mondást idéző nosztalgikus amerika felé  fordulásának melódiái is valami hasonló ismeretlen értéket jelenthettek a lányok számára.  Sakkot adtam nekik Rihanna és a Maroon 5 pop számaival, de a kegyelem döfést jelentő mattot a nyújtás hozta meg. Mégpedig egy PortDeBras inspirálta, dinamikus stretching és balett alapokon nyugvó koreográfiával. Összességében mégis csak jobban riszáltam a fenekem és tekertem a csípőm, mint ők, és erre közép-kelet európai lányka lévén maximálisan büszke vagyok. Bár bizonyos latin amerikai ritmusokkal latin amerikaiak lévén nagyobb barátságban és összhangban vannak, mint én (egyelőre), egyéb (nem latin) stílusokban mégis csak én vagyok a nyerő, és magasan kvalifikált. Természetesen tudásom folyamatosan csiszolom. Nem múlik el olyan hét, mikor ne vennék részt jó pár táncórán.  Nem is beszélve a szakmai információkról (edzéselmélet, anatómia) amiknek prezentálása egyelőre nyelvi akadályokba ütközik és a tudás átadásának módja erősen keveredik a mutogatás univerzális kommunkációs erejével, mégis a legtöbb lány az óra végén letörölhetetlen mosollyal érdeklődte meg, hogy mikor tartom az edzéseimet és ki vagyok, mi a lópikulát csinálok én magyarként Buenos Airesben és ugye még táncolhatnak ilyen izét velem, aminek a nevére nem emlékeznek, de tuti élmény marad számukra?!

Aztán megkönnyebbülten magyaráztam el nekik az összes létező és tudat alattról, mások előző életeiből előbányászott spanyol nyelvtudatlansággal, hogy mi a szitu és hogy bizony van még esély a találkozásra.  

 De mi is történt tulajdonképpen? 2012. január 10-én, reggel 10.30-kor elindultam Ferihegyre. Épp esni kezdett a hó. Vonattal utaztam az 1-es Terminálig, onnan pedig taxival a 2-re. Rettenetesen féltem, majdhogy pánik uralkodott el rajtam a reptéren. Utaztam már egyedül, de Európát még soha nem hagytam el. Spanyolul maximum annyit tudtam, hogy „Tekerd a csípőd kislány!” Hasznos ugyan valamire ez a felszólítás, de nem nekem és nem akkor, ha útbaigazítást akarok kérni, vagy egy pohár vizet. Londonban öt órát vártam az átszállásra, Brazíliában, Sao Pauloban a négy és fél helyett tízet. Éjszaka, az Atlanti-óceánt átszelve a mellettem ülő férfi az ölembe öntött egy pohár bort. Hajnalban elfelejtettem bevenni a gyógyszerem, ezért közvetlenül reggeli után mindent kihánytam. Brazíliába érve kiderült, hogy a járatunk egy órával később indul. Aztán a csúsztatott indulási időpont után fél órával hírt kaptunk, hogy a járat még négy órát csúszik, mert az argentinok módosították a leszállás helyszínét. Az eredetileg Jorge Newberryre tervezett reptér helyett, ami csupán 40 percnyi buszozásra van a belvárostól, a nemzetközi Ezeiza állomáson kellett landolnunk. Az Ezeiza másfél órányi távolságra van a belvárostól. Busszal 30-40 dollárba kerül bejutni a microcenterbe, míg az eredeti végállomásról 1,20 peso az utazás költsége. Azaz kb. 70 Forint. Szerencsére ingyenes buszjáratot biztosított nekünk a légitársaság  Jorge Newberry repterére, így anyagi kárunk nem lett, viszont 7 órával később értünk célba. Akkor még nem tudtam, de a jelenséget egy szóval jellemezni lehet: Argentína.

Később kiderült, hogy az argentin államra, cégekre, szervezetekre, emberekre eléggé jellemző, hogy egyik pillanatról a másikra megváltoztatják a tervüket és vagy szólnak róla, vagy egyszer csak úgyis kiderül.

Szóval Sao Paulo repterén 10 órás kényszerpihenőm alatt kedves fiatal utastársaim csupa hasznos kifejezésekre tanítottak meg. Mind kizárólagosan a bűnös és erkölcstelen éjszakai élettel kapcsolatosak. A reggelim kikívánkozott belőlem hajnalban, a reptéren pedig nem árultak szendvicset, vagy főtt ételt laktóz és gluténbajosok számára, így chipsen kívül semmi mást nem tudtam enni aznap. Este 9 óra körül, büdösen, mocskosan, borfoltosan, kialvatlanul és egy zacskó burgonyaszirmon tengődve érkeztem meg Buenos Airesbe. A négy óra időeltolódást leszámítva közel 30 órát utaztam. Még a reptéren összeálltam egy kedves francia párral és közösen béreltünk taxit a belvárosba. Onnan nekem még jó 25 tömbnyit kellett utaznom a szállásomra. Az volt a terv, hogy ők fizetik a saját útjukat, én pedig tovább megyek ugyanazzal a sofőrrel. Az alaphiedelem az, hogy minden turista veszettül gazdag és ezt a vélt helyzetet Dél-Amerikában a legtöbb esetben ki is próbálják aknázni. Ennél fogva mikor a francia pár kiszállt az autóból, a sofőr azonnal rájuk tapadt és agresszív módon magyarázni kezdett, miért is kellene kifizetnünk a szolgáltatás négy-ötszörösét. Azt akarta, hogy minden egyes bőröndért külön megfizessük a viteldíjat. Vagyis bőröndönként plusz 40 pesot kért. A francia pár természetesen nem esett a fejére, már évek óta minden télen Argentínában töltenek pár hónapot, rögtön tudták, mi a dörgés és már rögzítették is kis jegyzetfüzetükbe a jármű rendszámát. Engem pedig sürgettek, hogy minél előbb szálljak ki az autóból és megfenyegették a sofőrt, hogy mennek a rendszámmal a rendőrségre, ha nem adja nekünk vissza a csomagtartóban lévő ingóságainkat. A taxis látta, hogy nem ér vesződni a talpraesett turistákkal és viszonylag gyorsan tovább is állt. A francia pár keresett nekem egy másik autót majd óriási öleléssel és mosollyal továbbengedtek. Hamar jött az első lecke és jókor. Újdonsült taximban a térképet magam előtt tartva mutattam meg a sofőrnek, hogy hova kell megérkeznünk, és végig követtem az útvonalat. Ezzel a módszerrel nem tudott nagyon becsapni, azonnal rájöttem volna, ha jelentékenyen hosszabb utat tesz meg a szükségesnél, csak hogy növelje a kilométerek számát. Nem is történt semmi baj. Ezért kapott borravalót. Később felfedeztem, hogy a helybéliek is adnak pénzt a parkolókban henyélő csöveseknek, csak mert azok nem lopják el az autót.

Bár rengeteg fényképet láttam a lakásról, megérkezésemkor mégis meglepődtem. A téglalap alakú stúdió két hosszabb oldala téglafal, a két rövidebb oldal pedig széttolható üvegablak. Nem szégyenlősöknek való otthon. A tetőn, a 11. emeleten pedig egy kis úszómedence várt rám. Az új építésű lakásoknál jellemző, hogy medencét alakítanak ki a tetőn. Bár a város egy folyótorkolatra épült, a víz annyira mocskos, hogy lehetetlen benne fürdeni, 40-50 kilométert kell utazni a legközelebbi természetes strandhoz. Nyáron a meleg már-már elviselhetetlen a belvárosban, ezért a tetőn lévő exkluzív medence óriási enyhülést jelent egy-egy átdolgozott hét után. Jellemzően 9-10 órakor kezdődik az irodai idő és este 18-19 óráig tart. Szerencsés esetben 30 perc alatt a módosabbak hazaérnek a munkahelyükről. Aki szegényebb, az viszont nem tud lakást bérelni vagy vásárolni a belvárosban, így előfordul, hogy 1, 5-2 órát is utaznia kell, míg hazaér. Ugyanazon a városon belül. Az ebédidő általában egy óra.

Jelentős eltérés tehát az európai munkaidőhöz viszonyítva nincs, maximum annyi, hogy egy órával később kezdenek. Ez azt jelenti, hogy egy órával később is ér véget a napjuk a Buenos Airesben élőknek.

Az első hét az ismerkedés jegyében telt. A várossal ismerkedtem. Megnéztem a turistalátványosságokat. Na, nem sokat, minden napra jutott egy-kettő. Az első napot sorban állással indítottam. A tömegközlekedésért kétféleképp lehet fizetni. Az egyik mód, hogy az ember bemondja a buszon, hova megy és bedobja a busz elején lévő jegyautomatába az érméket. A menetdíj 1,20 peso a belvárosban. A belváros azt jelenti, hogy bő egy órát utazik az ember és még mindig nem ért a végére. Én távolabb nem merészkedtem busszal, ezért fogalmam sincs, hogy a külvárosi kerületekbe utazóknak mennyit kell fizetni. A buszhálózat roppant sűrű, ezért egy busszal, nulla átszállással bárhonnan el lehet jutni bárhová a gigantikus méretű belvárosban. De legfeljebb egy átszállással gyakorlatilag bárhová el lehet jutni. Mivel az automata kizárólag érmével működik, ezért sok-sok fémpénzt kell magával hordoznia mindig az embernek, és ha nincs érme, akkor utazás sincs. Este tizenegy órakor, vagy hajnali egy-kettőkor pedig nem éppen a „fantasztikus dolgok történtek még velem” kategóriába tartozik hazasétálni a 40 blokknyira (4 km) lévő tánciskolából. Úgyhogy szükség volt egy másik megoldásra a tömegközlekedéshez. Ami kényelmes és biztonságos. Ez pedig a SUBE. Egy műanyag kártya, amihez pénzösszeget lehet rendelni. Össze van csatolva egy hivatalos okmánnyal. Útlevéllel, vagy személyi igazolvánnyal. Tehát személyre szabott. Egyszeri feltöltés után csak odatartom egy elektronikus készülékhez közvetlenül a sofőrülés mellett és a vezető egy gombnyomással levonja róla a menetdíj összegét.

Megrökönyödtem, amikor ilyen szintű technikai fejlettség mellett egy pasas felpattant a buszra, előkapott néhány műanyag vackot egy nájlonszatyorból és konkrétan lenyomott egy top-shop live-ot. „Műanyag akasztót! Műanyag akasztót vegyenek! Kettőt egy áráért! Hihetetlenül jó vásár! El sem tudja még képzelni, mekkora szüksége van erre az akasztóra, de nézze csak meg! Nem is tud nélküle élni! Egyszerűen csak fogja és rányomja az üvegre, és ez a kis tappancs oda ragad, le sem esik! Akármennyire zötyögős is az út, akármilyen hosszú ideig utazik, az akasztó ott marad! Az üvegre rá tudja tapasztani, vagy a fém fogantyúra, az anyag nem számít! Csak ráakasztja a hátizsákját, retiküljét és kényelmesen utazik! A műanyag akasztó nélkül nincs is élet! Vegyen műanyag akasztót a buszra, hogy kényelmesen utazzon! Kettőt egy áráért, kettő csak 5 peso!”

Számomra a legviccesebb az volt, hogy meg is veszik! Fényképet sajnos nem tudtam készíteni, mert félek elővenni a buszon, közterületen a telefonomat. A mobilomba pedig bele van építve a fényképező. A Buenos Airesiek életéhez hozzá tartozik a rettegés és a bizalmatlanság. Állandóan rémhíreket mesélnek arról, hogy kit, mikor és milyen módon fosztottak ki, raboltak meg. A napokban fényes nappal, a város egyik legfrekventáltabb részén szúrtak le egy turistát, hogy megkaparintsák a kameráját. Ez nagy közfelháborodást keltett, mert az eset azért nem jellemző Argentínára. Viszont rengeteg a zsebtolvajlás és bizony kést is szoríthatnak a gyanútlan vendég nyakához. A helybéliek nem is nagyon mutogatják az értékeiket. Ezt a hirdetést találtam a neten: „Régi, agyonhasznált, ütött-kopott mobilt vásárolnék!” Megszokott látvány, hogy szakadt zsebű, ülepű nadrágokban járnak az emberek, ezeréves, elrongyolódott pólókat vesznek fel. A legtöbb autó karosszériája valahol behorpadt, az ablaküveg betört, minden kopott, régi, koszos és elhasznált, szétnyűtt, gagyi. Az emberek a buszon bősz anyatigris módján szorongatják mellkasukhoz táskáikat, mert bármelyik pillanatban felpattanhat valaki, aki csomagokkal megrakottan távozik a hátsó ajtón és ezen a helyen az emberek mégis megvesznek egy plasztik ketyerét, amit az ablakra, a jármű mennyezetére tudnak tapasztani csomagjaik tárolása céljából, és amiről a lehető legkönnyebben el lehet tulajdonítani a rá helyezett dolgokat. Elektronikus menetjegy, fejetlenség és top-shop live a buszon! Ez Argentína.

No de elég az elkalandozásból! Épp ott járunk a történetben, hogy sorban állok az utcán, és megpróbálok spanyol nyelvtudás nélkül kitölteni egy formanyomtatványt. A kártyához ugyanis hozzácsatolják a személyazonosságom. Így az állam tudni fogja, hogy turista vagyok. Ez nekem azért rossz, mert hamarosan életbe lép az a rendelet, ami szerint a menetjegy árát a jövedelem alapján határozzák meg. Aki szegény, annak az állam nagy részben finanszírozza az utazását. Aki sokat keres, az ugyanazért a jegyért többet fizet.  Hogy mennyivel többet, az a jövedelmétől függ. Mint már említettem az alap hozzáállás itt az, hogy minden turista gazdag, így ők a top kategóriába tartoznak. Ami azt jelenti, hogy a tömegközlekedésre hamarosan a gatyám is rámegy, holott épp az utolsó tartalékaimat élem fel. Sebaj, majd lesz valahogy! Mindig van!

Borzasztóan fáradt voltam. Egy éjszaka alatt nem lehet kipihenni egy 30 órás utat, ráadásul az időeltolódás is rányomta bélyegét a közérzetemre. Csak olyan random módon, megérzés után sétálgattam a microcenterben (belváros belvárosa), amikor egy fitnesz stúdió botlott meg a lábamban. Nincs mit tenni, bemegyek – gondoltam magamban. Nulla spanyol tudással megérdeklődtem az órákat spanyolul. Megjelent egy magas férfi, kiderült, hogy beszél egy kicsit angolul és német származású lévén németül is. Megörültem és azon nyomban elújságoltam, hogy Zumba oktató vagyok, látom, még nincs ilyen óratípusuk, mit szólnának hozzá, ha lenne? Belement. Következő hét kedd és csütörtökjére le is egyeztettünk egy 12.30-as kezdésű órát. Röpködni tudtam volna a boldogságtól. Ahogy kiléptem a fitnesz stúdióból, hívtam édesanyámat, hogy elújságoljam neki a nagy hírt! Megérkezésemet követő napon már találtam is munkát! Az élet maga a tökély! Azt vizionáltam, hogy következő héten tömegek nyomulnak be a terembe és meg se fogunk tudni mozdulni. Egy hétig felhők között repkedtem. Talán hiba volt. Talán örülnöm kéne, hogy egy hétig boldog álvalósággal ámíthattam magam. Nem tudom, melyik opció a szituáció helyes megítélése. Minden esetre a következő hét keddjén már jóval az órakezdés előtt megjelentem, megszemléltem a termet, leellenőriztem, hogy a nagy gonddal összeválogatott zenegyűjteményemet a CD lejátszó olvasni tudja-e? Már az meglepő volt, hogy más termet adtak nekem, mint amiben megegyeztünk. A 12.30-as időpontban egy szabad termük volt, és ez nem egyezett meg azzal, ahova órát tartani küldtek. –Biztos átszerveztek valamit! - gondoltam magamban.

Az mindenesetre jó jelnek számított, hogy a stúdióban mindenüvé kiplakátolták az új óratípust, kezdési időpontokkal. Vártam 5 percet, vártam 10 percet de senki sem jelent meg. Ekkor a csalódás gonosz ördöge kezdte el fojtogatni a torkom. Bíztattam magam, hogy nem az én hibám, hiszen csak akkor tudok bizonyítani, ha van kinek órát tartanom, az viszont a stúdió feladata, hogy informálja vendégeit az új edzésről.

Már épp feladni készültem a harcot, mikor 15 perc késéssel egy lány loholt be piros arccal a terembe. Volt nagy öröm és boldogság! Kiderült, hogy a hölgyemény nem a terem vendége, hanem egy weboldalon látta a hirdetésem– még pedig a Couchsurferek online közösségének hirdetőfalán. Vehemensen neki is fogtam a melegítésnek az észt lánnyal. A terem előtt, az üvegajtón túl már gyülekeztek, de nem tulajdonítottam nagyobb figyelmet a jelenségnek, hiszen az óra 12.30-tól 13.30-ig tart.

Épp a negyedik dalocskára táncoltunk, amikor egy hosszú hajú nőszemély mérgesen ránk rontott: épp itt az ideje, hogy elhagyjuk a termet, kezdődik ugyanis az órája! Minden kedden és csütörtökön 13.00 órától Salsát tart. Ki is volt írva a bejárati ajtón elhelyezett órarendre, nem vitatkoztam. Fogtam a cókmókom és egyetlen kliensemmel együtt búslakodva, és értetlenül ballagtunk le a recepcióra, hogy utána járjunk, mi történt? Két szóval le lehet írni: Buenos Aires. Jó levegő.

A Jó Levegő városa folyamatosan lüktet, zsibong, szüntelenül alakul, történik. Buenos Aires nem áll meg. A jelen, a múlt és a jövő egy kibogozhatatlan csomót alkot, ez a három dolog nem különül el, egybefolyik. Bizonyosság nélkül üget a bizonyosság felé, amit mikor már majdnem elér, délibábként szertefoszlik és helyette valami újabb valóságábránd alakul viharos erővel. A jó levegő városa olykor, erősebb esőzések után nem bűzlik annyira. La Bocában a folyó nagyon csúnya szagokat tud terjeszteni. Koraeste pedig a szerteszét-dobált szemét és rothadó ételmaradványok hatnak mélyen a szaglószervekre. Napközben, és miután a szemetet eltakarítják egyébiránt valóban kellemes tud lenni a levegő.

Nele, az észt lány és én álltunk a recepción és csalódottan érdeklődtük meg, kaphatunk-e másik termet, hogy befejezzük az órát. A tulajdonos azt válaszolta, hogy nincs más terem, délben kellett volna elkezdenem az órát. Azt éreztem, megütöm. Kedvesen felhívtam a figyelmét az általuk elhelyezett plakátokra, amiken 12.30-as kezdési időpont állt és megkérdeztem, hogy akkor mégis hogy gondolta, hogy 12.00-kor kezdek, ha engem is beleértve, mindenkit félreinformált? A válasz nemtörődöm és kurta volt: „a következő alkalommal délben kezdj!” Mikor megjegyeztem, hogy rendben van, épp ráérek minden kedden és csütörtökön fél órával később kezdeni, mert elnézték a termek szabad kapacitását, de a plakátokon szereplő téves adatokkal is kezdeni kellene valamit, a tulaj lazán hátat fordított és egy mentális vállrándítással faképnél hagyott. Ez volt a második alkalom, amikor azt éreztem, megütöm. Nelevel elindultunk Puerto Maderora, ingyenes jóga órára. Egy amerikai srác néhány napot a városban töltött és szerette volna frissen végzett jóga oktatói tudását használni. Ingyenes órát hirdetett meg a Couchsurfingen. Útközben újonnan szerzett barátném elmondta nekem, hogy ne lepődjek meg, ha efféle előre láthatatlan dolgok történnek. Jó pár tangó órán túl volt már és felhívta a figyelmem, hogy rengeteg helyen nem fogok árcédulákkal találkozni. Ennek az oka az, hogy a turista veszettül gazdag és úgy lehet nyúzni, ahogy még nem szégyellik. Egyik héten 25 peso az óra, a következő héten pedig akár 35-40 is lehet, csak mert kék a szemem és nem beszélni jól spanyol. Reklamálhatok, hogy egy héttel korábban ugyanarra az órára 10 pesoval olcsóbban engedtek be, de kb. olyan választ kapok, mint amit a fitnesz stúdió tulajdonosától is kaptam másodízben. Vállrándítás, és ha nem tetszik, amit kapok, akkor fel is út, le is út, mehetek, amerre akarok, csak nem épp a táncórára. Igazságos vagy nem, a rendszer így működik. Elfogadom és megpróbálom kihasználni a hibáit ott, ahol lehetséges, vagy feleslegesen idegeskedem a változtathatatlan miatt.

 Előfordul, hogy ingyen utazom csak azért, mert kedvesen mosolygok, vagy mert a jegyárus lusta dolgozni és inkább grátisz beenged a metróba, színházba. Apropó! Színházról jut eszembe. Hetekkel később a barátom kinézett egy cirkuszi előadást. A város Nyári Fesztivál keretében ingyenes programokat biztosít. Jól átlátható weboldal és számos nyomtatott prospektus tájékoztat a programokról. Pár ismerőssel találkozót beszéltünk meg a helyszínen. Oda érkezve meglepődtünk, még a szemöldökünket is felhúztuk. Shakespeare fesztivált találtunk, cirkuszról azonban szó sem volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kezdődött cirkusz! Több fedett pavilon és sátor állt egymás mellett a parkban, a legnagyobbat kinéztük magunknak, jókora darab férfi álldogált előtte, gondoltuk, hátha fel tud minket homályosítani arról, hol találjuk áhított programunkat.

-         Az ma elmarad. Most Shakespeare fesztivál van és a Machbet megy odabent, de már nem engedhetek be senkit, mert teltház van! – újságolja a biztonsági őr. Albertom nem hagyja annyiban a dolgot, tudós ember lévén érteni akarja a képletet. – De a tájékoztató füzetben az áll, hogy ma itt cirkusz van, sőt, az esemény honlapját is leellenőriztem, mielőtt ide jöttünk és ott is cirkusz szerepelt. Machbetről szó se volt!

 Egészen biztos vagyok benne, kedves olvasóm, hogy szimpatikus ajtónállónk válaszát kitalálod magadtól is! Tucatszám küldték el a pici gyerekekkel érkező szülőket, akik a cirkuszi látványosságokra voltak kíváncsiak. És akiknek természetesen szintúgy nem volt és nem is lehetett fogalma arról, hogy a programokat megcserélték. Ha a válasz minősége nem is, valami más azonban mégis megváltozott. Az én hozzáállásom. Én is megrándítottam a vállam és azt mondtam magamban: Buenos Aires. Mosolyogva kérdeztem páromat: akkor most hova tovább? Mint már mondtam a város soha nem áll meg, mindig alakul, mindig fejlődik és mindig van valamilyen lehetőség, program, ahova menni lehet. Csekély a lehetőség az unatkozásra. 

 Amikor az ember utazik, nem a világot fedezi fel elsősorban, hanem önmagát.

Átutaztam az Atlanti-óceánon, jártam kies tájakon, megmásztam hegycsúcsokat, barangoltam a buenos airesi éjszakában, találkoztam emberekkel a világ minden tájáról. Átutazók, mint én, vagy olyanok, akik az új világtól várják a boldogságukat. Lázasan kutatunk mindannyian valami után, amit elveszettnek hiszünk. Azt érezzük, hogy meg kell találnunk valamit, ami valaha a miénk volt, ami a tulajdonunkat képezte, ami jár nekünk. De már olyan régen volt, hogy nem is tudjuk pontosan, mi az, amit keresünk, csak azt a bizonyos érzést hajkurásszuk bekötött szemekkel, tétován tapogatózva a homályban. A boldogságot, az elégedett élet érzését, hogy minden jó, úgy ahogy van, elfogadjuk a rossz dolgokat, amik történnek velünk és nem kívánunk többet, mint amink van. Mert ami van, az elég.

 Sokat ugyan nem tudok a vallásokról, de azt elfogadhatjuk egyetemlegesnek, hogy valamennyi egy olyan állapot elérését ígéri, ahol végre megnyugodhatunk és gondtalan boldogságot élvezhetünk. Legyen az Mennyország, vagy kilépés a fájdalmas élet körforgásából, visszatérés az univerzum ősenergiájához, lényegében egyazon dolgot szeretne az emberiség évezredek óta. Nem is olyan rég találtam egy érdekes adatot a Wikipédián, miszerint már Krisztus előtt kétezer évvel létezett olyan görög filozófiai ág, mely egy ősi aranykort feltételez. Ebben az aranykorban az emberiség tökéletes boldogságban élt, ez az Aranykor a mennyek országa, ahova a lelkek folyamatosan visszatérni vágynak. Ez az a hiányérzet, ami mindenkiben munkál. A szeretet és elfogadás utáni kínzó vágyakozás.

Az utazók legtöbbje ezért hagyja el hazáját, mert ahol épp van, nem találja a helyét, nem találja a boldogságot, vagy olyan mini univerzumot épített fel magának, ami számára már kényelmetlenné vált. Sok-sok érdekes élettörténetet hallani.

 Mónika egy reklámügynökségnél dolgozott odahaza, de a robot kiégette a lelkét. Már épp felmondani készült, amikor a főnöke megkérdezte tőle, hogy miért nem pályáz meg egy állást valamelyik külföldi partnercégüknél. Mónika csak úgy viccből fogta magát, pályázott és nyert. Egyik napról a másikra megváltozott az élete. Argentínában találta magát úgy, hogy nem is beszélt spanyolul. Bár a munkaköre ugyanaz maradt, ugyanolyan keményen kellett dolgoznia, mégis új lendületet kapott, hiszen az életkörülményei, a környezete, a nyelv, amit használnia kellett teljesen megváltoztak. Újra kellett definiálnia önmagát egy új világban.

 Frank története ennél sokkal szívszorítóbb. Csecsemő korában elrabolták az édesanyjától. Afrikában akkoriban háborúk dúltak és a gyermektelen diplomata házaspár úgy gondolta, hogy egy szebb és biztonságosabb, boldogabb jövőt biztosít a kis Franknek. Az édesanyjának azt mondták, hogy a gyermek meghalt az autóbalesetben, amit szenvedtek. Aztán a kisfiúval visszaköltöztek Finnországba és a gyermek úgy cseperedett fel, hogy elrablóit vélte igazi szüleinek. Orvosi egyetemre kezdett járni, de valami űr mindig ott tátongott a szívében. Huszonegy éves volt, amikor szülei válása után mostohaanyja közölte vele az igazságot. Sőt, mi több, tudatta vele, hogy az édesanyja Párizsban vár rá, mert huszonegy év után értesült arról, hogy halottnak vélt fia nagyon is él. Frank találkozott a mamájával és úgy döntött, otthagyja az egyetemet és nekivágott Afrikának, hogy felfedezze a gyökereit, rájöjjön, ki is ő valójában.

Ami engem illet, az csúf igazság: kiégtem. Fizikailag, lelkileg, érzelmileg. Úgy kimerítettem magam, ahogy egy emberi szervezetet kimeríteni lehetséges. Az utazásomat megelőző 4-5 hónapban sírógörcsökkel küzdöttem munkába menet. Harminc-negyven szempár szegeződött rám és várta tőlem, hogy csillogást hozok beléjük, hogy beragyogtatom az estéjüket. Harminc-negyven szempár tulajdonosa várta tőlem óráról órára, hogy értelmet adjak a napjuknak és én közben alig bírtam visszafojtani az elemi erővel kitörni készülő zokogást. A combjaim folyamatosan remegtek a fáradtságtól. Nem volt olyan fürdő, olyan masszás, ami egy-két napnál hosszabb enyhülést hozott volna. Egyre csak azt éreztem, hogy nem bírom tovább csinálni, hogy az izmaim már nem tudják tovább tartani a testem és hogy nincs már az agyamban több hely, ahonnan ötleteket, újdonságokat csalhatnék elő. Hogy nem tudok már többet adni.

Perfekcionista vagyok. Ha csinálok valamit, akkor azt ezer százalékkal, mindent beleadok. Erre rengeteg energia megy el. Az, hogy mindent beleadok esetemben azt jelentette, hogy magamra nem figyeltem oda. Nem szántam arra időt és energiát, hogy felfedezzem, mik azok az apróságok, amik boldogabbá teszik a hétköznapjaimat. Imádok olvasni, de nem engedtem meg magamnak, hogy minden nap olvassak fél órát. Alig-alig találkoztam a barátaimmal, illetve eléggé leszűkítettem a kört. Nem jártam el sehová. Az életem csakis a munka körül forgott. Koreográfiák, táncórák, videók, zene keresése, zene memorizálása, Zumba esemény szervezése, Zumba eseményen részt vevés, Zumba ruhák, Zumba életérzés, Zumba zene, Zumba bérlet, Zumba oktatók, Zumba továbbképzés, Zumba videó, Zumbazumbazumbazumbazumba. Nem is beszélve arról, hogy már lassan tíz éve oktatok aerobikot. Elfáradtam. Tudtam, hogy mesterségesen elzártam magam a valóságtól és beleburkolóztam egy olyan világba, amiben kényelmesen éreztem magam. A mozgás a lételemem, jó oktató vagyok, régóta csinálom, ezen a területen biztonságban érzem magam és van önbizalmam. De a korlátok, amiket magamnak építettem magam köré, elkezdtek szorítani. Addig-addig szorítottak, míg végül pánikrohamok formájában csavarodtak a nyakam köré. Ki akartam törni, de az energiáimat teljes mértékben felemésztettem és nem tudtam hogyan, milyen módszerekkel építhetném fel az új, boldogabb világom. Nem tudtam honnan szerzek hozzá energiát. Bénának éreztem magam.  Ezért fogtam a spórolt pénzecskémet és azt gondoltam, hogy én akkor most lépek töltődni és keresni magamat.

Egy titkot azért elárulok: az ember, akárhova utazik is, ugyanaz az ember marad. Ugyanazokat a sérelmeket, emlékeket, szokásokat és berögződéseket cipeli magával a világ bármely pontjára. Épp ezért ugyanazt a poklot is képes felépíteni magának, bárhol is van. A változást nem az új környezet hozza meg, hanem a változtatni akarás. Az ember saját tudata. Ha nem vagy nyitott az új hatásokra, ha nem vagy befogadó és nem akarod, hogy az ismeretlen körülmények hassanak a gondolkodásodra, akkor semmi változás nem fog történni. Változtatni az életeden bárhol lehet – otthon is. Csak a megfelelő impulzusokat kell hozzá beengedned az életedbe. Keresned, hívnod kell őket, ha nem tudod magadtól, hogyan kell csinálni. A megfelelő emberek és történések ez esetben be is fognak lépni az életedbe. Nekem egy olyan környezetre volt szükségem, ahol megtanulhatok ellazulni, ahol megtanulhatom, hogyan adjam meg magamnak azokat az apró örömforrásokat, amiket eddig megfosztottam magamtól és olyan környezetre volt szükségem, ahol megtanultam elfogadni azt az óriási mértékű szexuális energiát és nyitottságot, amit születésemtől fogva magamban hordozok és ezidáig mindig elfojtani kényszerültem, mert a magyar és közép-európai keresztény társadalom szerint megvetendő. Legalábbis új megközelítési módokat és ötleteket kapok ahhoz, hogy milyen formában hozhatom be a változásokat az életembe. De ez roppant melós dolog ám és nem két hónapos folyamat, hanem hosszú évek munkájára lesz szükség, mire teljes mértékben adoptálom, a testemre szabom az új gondolkodásmódomat és szokásaimat. Igazából mire egy kicsit közelebb kerülök a sallangok, gátlások és elfojtások nélküli boldog önmagamhoz.

Azt, hogy ezt milyen tapasztalások által értem el, a következő bejegyzésemben írom le, ugyanis most kínai kertet megyek megnézni és aztán feltehetőleg egy romantikus filmnek is a szemtanúja leszek egy roppant izgalmas fiatalemberrel, majd az estét sok-sok világra kíváncsi, utazó fiatal társaságában fogom eltölteni egy koktélt szopogatva, angolul, németül, spanyolul, franciául karattyolva és ki tudja, talán egy picit még magyarul is beszélgethetek majd.  De persze, hogy a jövő mit rejteget magában, azt még nem tudhatom.

 - Gyere, bemegyünk a kedvenc gyorséttermembe, mert itt dolgoznak a barátaim, bemutatlak nekik téged! – mondja a drága édes kis lakótársam. –Nézd, a felszolgáló fiúk mind melegek, ebben az étkezdében minden alkalmazott meleg. Mert a főnök meleg.   – De hát ez diszkrimináció! – hüledezek naivan. – De a főnök így meg tudja dugni az alkalmazottjait. Ezek mind a főnök kurvái. Egyébként mindegyik srácnak van barátja. – Jesszus, ezért Európában a pasas nagy valószínűséggel börtönben csücsülne! – De hát a fiúk elégedettek! A főnök egy kurva gazdag negyvenes fószer. Óriási bulikat szervez, meghívja az alkalmazottjait a bulikba. Ingyen pia, kaja, ajándékok! Egyébként a palit alig látni itt. Thaiföldön él már két éve. Gyerekeket vesz. Pedofil. Na, gyere, menjünk! Épp ebédidő van, most nagyon elfoglaltak, nem fogunk tudni beszélgetni a barátaimmal.

Wellcome in Buenos Aires! A szélsőségek városában. Persze a történet, amit elmeséltem nem mindennapi. Az argentinok nem pedofilok, homoszexuálisak vagy perverzek. Vagyis, ez utóbbiban nem vagyok biztos… Na jó, ezt csak viccnek szántam. Minden esetre másképp állnak hozzá a szexuális dolgokhoz, mint mi Európában. De ezen a téren nem vagyok szakértő, még nyomoznom kell a témában. Az biztos azonban, hogy amikor a strandon öltöztem át és a törölköző alatt átcseréltem a bikinit bugyira, akkor a minket vendégül látó fiatalember először zavarba jött, majd elég csúnyán nézett rám és megjegyezte, hogy az argentin lányok ilyet nem csinálnak. A bugyijukat nem mutogatják meg akárkinek, csakis a kedvesüknek. Ezen nagyot csodálkoztam, mert elég sok olyan nőt látni az utcákon, akinek a miniszoknyából konkrétan kifityeg a feneke. De jó, ha illetlen strandon törölköző alatt átöltözni, hát fogadjuk el tényként, ha már egy argentin mondja.

Belevágtam azonnal a közepébe. Irodalmi fogalmakkal élve az in medias res alattomos módszerével próbáltam megcsípni a figyelmeteket. Pedig a bevezetésbe belesűrítettem mindazt a képtelen lelkiállapotot, amit itt két hét alatt megtapasztaltam.

Soha nem jártam még Európán kívül. Október eleje táján döntöttem el, hogy januárban utazni fogok. Amikor hazajöttem Hollandiából, két évvel ezelőtt, akkor nyitottam egy takarékszámlát és elkezdtem rakosgatni a pénzem apránként, hogy egyszer majd elutazom Dél-Amerikába. Milyen Zumba oktató az, aki nem tud semmit a latin amerikai kultúráról?! Lehet nagyon jó, természetesen. De én szerettem volna testközelből megízlelni milyen latínónak lenni.

Persze olyan bátor nem voltam, hiszen akkor egyből Kolumbiába, vagy Costa Ricára mentem volna (mindenki azt hiszi, hogy a salsa kubából származik, pedig nem!) Szóval jó kislány módjára kerestem egy helyet, ami az európai és latin amerikai kultúra melanzsa. Argentína. A lakosság bő 90 százaléka európai bevándorlók leszármazottja, leginkább olasz és spanyol. Persze manapság rengeteg a bevándorló a környező dél-amerikai országokból.  Most kicsit csúnyát fogok írni, de Paraguayból, Bolíviából tömegesen vándorolnak be, hogy kétkezi munkát végezzenek. Körülbelül olyan itt ezeknek a vendégmunkásoknak a megítélése, mint Angliában a magyar és cseh munkásoké. Buta de szorgalmas, kétkezi munkára tökéletesen megfelel, és a végletekig lehet terhelni, mert bármilyen mocskos melót elvállal, hogy az otthon maradottakat segíteni tudja és a gyerekeinek valamiféle jövőt tudjon biztosítani.

Buenos Airesben a nyomor és a gazdagság rémesen szélsőséges mintáit leltem fel.

Puerto Madero a város elitnegyede. Mesterségesen építették. 1882-ben írt ki pályázatot a város első ízben egy modern kikötő felépítésére, ugyanis egészen idáig a sekély vizű folyótorkolat miatt a hajók csak messze a várostól tudtak kikötni, és az utasokat és a szállítmányt kompokkal vontatták be Buenos Aires városába. A pályázatot Eduardo Madero nyerte meg, ám az általa felépített kikötő hamarosan elavulttá vált. A negyed pedig hanyatlásnak indult, míg nem az 1990-es években a kormány és a Puerto Madero Hajózási Társaság el nem kezdték fejleszteni a területet. A kerületben luxushotelek és felhőkarcolók épültek. Itt lakik az ország krémje. Míg a belvárosban 70-80 ezer amerikai dollár egy közepes méretű lakás, addig ugyanaz a felosztású lakhely Puerto Maderon 200 ezer dollárba kerül. 

 Akkor most essen néhány szó a város elitnegyedének határában fekvő nyomornegyedekről (slum). Látta valaki a Slumdog millionaire című filmet? Körülbelül arra kell számítani. Félig felépült lakások. Tizenöt emeletes félkész épületek az autópálya mentén. A tizenegyedik emelet tetejére még felhúztak 3-4 fából készült ajtó nélküli tákolmányt és a WC ülőkéről egyenesen ki lehet kukucskálni a tíz emelet magasságban végigvonuló autópályára. Illetve a panoráma hatalmas, hiszen a WC-nek nincsen ajtaja. Mindenütt szemét, és a levegőt átjárja az áporodott romlott étel és száradó kutyaszar szaga.  

Ez volt az első dolgok egyike, amit óriási különbségként éltem meg Budapest és Buenos Aires között. Már mint nem a kutyaszarra gondolok, abból van bőven otthon is az utcákon. Hanem itt egy háztartásban 4-5 kutya sem ritka és az utcák tele vannak kóbor kutyákkal. Ezeket az ebeket a közösség eteti. Az állatok jól vannak tartva, nem láttam egy éhező jószágot sem. Legrosszabb esetben kikapirgálnak valamit a szemétből.

A másik meglepő dolog az, hogy egy egész kis iparág épült a szemét szeparációjára. Na nem a sárga kuka a papíroknak és kék az üvegeknek értelemben!

Az utcákon hatalmas vas konténerek állnak. Ezekbe hordják le a lakásokban felhalmozódott szelektálatlan hulladékot és a környező élelmiszer és vegyes boltok is ezekbe helyezik a szemetet és a megromlott árukat. A nap nyugtával pedig jön a szemétkommandó. Négy kereken guruló kis talicskájukra hatalmas vászonszatyrokat erősítenek, amikbe kiválogatják a számukra értékes portékát. Ez a karton és üveg, valamint fém hulladék. A dolog úgy néz ki, hogy a szemétkommandó tagjai, férfiak nők vegyesen fogják a konténert és kigórják belőle a szemetet. Az utcára. A kartonnal egyébiránt nincs nagy problémájuk, mert azt az üzletek dolgozói gondosan a konténerek mellé helyezik, az utcára, ám a fém és üveg hulladékért kemény kutató-túró munkára van szükség. A rothadó élelmiszer is az utcára kerül, szerteszét-dobálás formájában. Így jutnak élelemhez azok az utcakutyák, akiket nem lát el a szomszédság. A nap nyáron (december – február) este nyolc óra környékén nyugszik. Ekkor még laza 28-30 fok van a városban és az este 18.00-19.00-ig dolgozó tömeg ekkor indul haza.

(A kép egy benzinállomáson készült. A női WC zárva van, mert olyan gusztustalan, hogy argentin nő oda be nem teszi a lábát. Csak az ostoba turista, mint én :D )

Egy kicsit a közlekedésről, hogy teljes legyen a kép. Egyébként imádni valóan bájos, ahogy ez a sok-sok egyenként iszonytató impulzus egy barátságos és otthonos atmoszférát kölcsönöz a városnak. Az egész lüktet az élettől. A levegő folyamatosan vibrál és a szív ritmusára lüktet a hely. Szeretem.

Szóval a város népessége bő 3 millió fő, de a külvárosi lakosokat is beleszámlálva mintegy 13 millió főt kell szállítania a fővárosnak. Korábban a metró és busz társaságok egyaránt a kormány tulajdonában voltak. A kormány a tömegközlekedés árát mesterségesen alacsonyan, piaci ár alatt tartja, hogy mindenki számára elérhető legyen. Ez az ár 1,20 peso vonalanként menetdíjat jelentett. (1 peso – 55 Ft). Nemrég azonban a főváros átvette a metró üzemeltetését az államtól. Az állam pedig csökkentette a metró menetdíj támogatásának mértékét. Így a közel múltban egyik napról a másikra a földalatti közlekedés ára megduplázódott. Ennek köszönhetően a buszok forgalma megnőtt. A buszrendszer nem csak a fővárosban, hanem az egész országban remekül kiépített. A közlekedés olcsó és roppant mennyiségű járat indul város és országszerte mindenfelé. Az utcákat valósággal behálózzák a buszvonalak. Van úgy, hogy egymás után öt különböző célállomású járat követi egymást. Ezért óriási sorok alakulnak ki az utcák mentén elhelyezkedő roppant szűk járdákon. Az emberek libasorban követik egymást és ha nem lépnek le a járdáról, az autók közé, vehemensen integetni a sofőrnek, hogy felszállási szándékukat „jelezzék” akkor bizony a vezető nem vesz fáradtságot, hogy megálljon. Hajt tovább a célállomás felé. Jó néhány járat otthagyott, mire megtanultam, hogy nem szégyellősködöm, hanem kézzel-lábbal kapálózom, akárhányszor meglátom a nekem megfelelő járatot. Ki az utcára! Kezeket fel! Las manos arriba!!!!!

Az is fura volt, hogy amikor megkérdeztem, mennyi idő eljutni ide-oda, azt a választ kaptam, hogy kb. 10 blokk. A távolságot blokkokban határozzák meg, hát ez meg mi a manó? Mi az a blokk? Eszik-e vagy isszák? Maris néni főzi, vagy a piacon lehet blokkokat kapni? Számukra pedig az volt érthetetlen, hogy az európai percben határoz meg hosszmértéket. Azt mondja az egyik itteni kalauzolóm: „ Mi van veletek európaiakkal, hogy állandóan ezzel az öt-tíz perc sétával jöttük? És mi van, ha közben beugrom valahova kávézni?!” Na, hát itt az első mentalitásbeli bökkenő! Egy európai, ha a MALBA múzeumot keresi, akkor eszébe se jut, hogy menet közben betérjen valahova egy kávéra, sütire, cseverésszen az eladóval arról, hogy már megint milyen kutya meleg van! Az európai turista rákoncentrál a célállomásra és azt fókuszban tartva meg sem áll, még csak szemét is alig emeli fel a térképről, amíg rá nem talál az óhajtott helyre. Ez az ittenieknél olybá tűnik, másképp működik. Az utcák felépítése tehát nagyrészt szabályos négyzetrácsos hálózatot követ. A vízszintesen elhelyezkedő párhuzamos utcákat, függőlegesen elhelyezkedő párhuzamos utcák keresztezik. Olyan az egész város, mint egy négyzetrácsos füzet lapja. A vonalak egymástól 100 méter távolságra helyezkednek el. Se több, se kevesebb. Így egy blokknyi távolság pontosan 100 métert jelent. Ha azt mondják: 10 blokkra innen, az egy kilométert jelent. Az utcák számozása a kikötőtől kezdődik, és a szárazföld belseje felé haladva növekszik. Ha azt látod a térképen: Av. Cordoba 3600, akkor a cím 3600 méterre van a partvonaltól. Ez még a belváros, illetve a belváros belvárosa: a microcenter. A térképen édes kis négyzeteket látni. Azt gondolja az ember, hogy ezt a cuki kis 8 kockás távolságot 5 perc alatt lesétálom, aztán onnan átmegyek a másik kis 8 kockás egységnyi távolságra fekvő turistalátványossághoz és fél óra alatt meg is vagyok, mert itt a térképen olyan cuki kis szabályos és édesen pici minden. Ez 1600 méternyi séta 32 fokos melegben, aminek a páratartalom miatt a hőérzete 40 fok. Nem öt perc.

Itt kellett rádöbbennem, hogy ez idáig nem voltam tisztában a távolság fogalmával, jobban mondva, hogy a távolság fogalma bennem visszavonhatatlanul és véglegesen átdefiniálódott.

Arról, hogy mennyi minden történt velem ebben a lüktető városban két hét alatt, a következő bejegyzésemben írok. 

                      Tánc   Fitness      Wellness        Zsírégetés         Ritmus

Elérhetőségeim:

Ádám Tímea

www.timifitness.hu

Tel.: 06 20 250 67 91
 e-mail: timizumba@gmail.com